Erős szél ébresztett március 28-án a biatorbágyi Víz világnapi túra reggelén. Tüske Emillel, a Biatorbágyi Tájvédő Kör vezetőjével még az este abban maradtunk, hogy csak extrém rossz időben halasztjuk el a túrát. A napsütés erősödött, a szél nem számít.
Sokan így gondolhatták, mert több mint húsz felnőtt és gyerek, valamint öt kutya gyülekezett az indulás helyszínén, a biai Calvin téren. A túra folyamán a Pecatónál is csatlakoztak hozzánk jó páran.
Átvágtunk a Bolha-hegyen, lenéztünk a volt bányába és megnéztük a régi szekérutat, amin annak idején a köveket hordták a bányából. A tervek szerint először a Békás-forrásnál Vígh Attilával, a tábla készítőjével állítottuk fel a „Békás-forrás” táblát. Majd átmentünk a közeli gémeskúthoz, és ott a „Bányajji-kút” táblát helyeztük el. A talaj itt már sziklásabb volt, előkerült a csákány is. Régen a bányából idejártak vízért, a kút melletti itató arról árulkodik, hogy valamikor jószágokat is itattak itt. A szép táblák most már a turistáknak is adnak némi támpontot a források beazonosítására. A Békás-forrást valaki karban tartja, nekem az egyik lakó azt mesélte, hogy Érdről járnak ide rendezkedni. Sajnos, nem tudjuk, kinek köszönhetjük a korlátot és a lépcsők kialakítását. Gyakran gondozzák, az látszik. A Bányajji-kútnál viszont szükség lenne egy kis gazolásra míg nem késő. Ezért úgy gondoltuk, hogy szervezünk egy akciót. Jó lenne egyeztetni az ingatlantulajdonossal, akinek a kapuja előtt áll a kút.
A túra tovább folytatódott, elsétáltunk egészen a Peca-tóig, majd a hídon átkelve úgy határoztunk, hogy a zordabb időjárás és a nehéz megközelítés miatt a harmadik forrást most nem kutatjuk fel. A Benta-patak mellett visszafordultunk, és a régi erdészház felé vettük az irányt. Eddig hátszéllel sétáltunk, nem volt annyira zavaró, de itt már kemény szembe széllel találkoztunk.
A műúton átkelve a Gesztenyésben már nem fújt a szél, a fák lombján átszűrődő napsütésben sétáltunk az Erdei-híd felé. Dél felé járt az idő, a gyerekeimet már csak a kilátásba helyezett kalács gondolata éltette. A hídnál Emil elmesélte, miként került egy kőhíd az erdőbe. Feljebb található a volt Biai kőbánya, melyet ma Lipka pincéknek hívnak. Innen hordták szekéren a követ Bia felé, és az akkor még aktív forrás táplálta kis vízér felett vezetett a híd. Ez már a második – a kőbányászathoz kapcsolódó – szekérút volt, amivel a túránk alatt találkoztunk. Picit változtattunk a terveken, a szirt megmászása helyett inkább a lenti, rövidebb, de járatlanabb utat választottuk. Így legalább megnézhettük az a romos épületet, mely tulajdonképpen szintén egy forrás volt, ami néhány biai közkutat táplált. Az épület drámai állapotban van. A túrát eredetileg Három forrás és egy patak néven hirdettük meg, de útközben kiderült, számos, még működő vagy volt forrás nyomát is láttuk, az öt forrás két patak (a Füzest is beleszámítva) elnevezés sem lett volna túlzó. A Százlépcső alján, a Madárszirt tövében a széltől elbújva egy kis mélyedésben költöttük el a finom kalácsot, amit Emil felesége, Anriett sütött még az éjjel. Nagyon finom volt.
A szél végül kissé megnehezítette a túrát, de az biztos, hogy senki sem bánta meg, hogy eljött. Pár kilométer alatt sok érdekeset láttunk, és a táblák is a helyükön vannak.
Képgaléria:
Sokan így gondolhatták, mert több mint húsz felnőtt és gyerek, valamint öt kutya gyülekezett az indulás helyszínén, a biai Calvin téren. A túra folyamán a Pecatónál is csatlakoztak hozzánk jó páran.
A műúton átkelve a Gesztenyésben már nem fújt a szél, a fák lombján átszűrődő napsütésben sétáltunk az Erdei-híd felé. Dél felé járt az idő, a gyerekeimet már csak a kilátásba helyezett kalács gondolata éltette. A hídnál Emil elmesélte, miként került egy kőhíd az erdőbe. Feljebb található a volt Biai kőbánya, melyet ma Lipka pincéknek hívnak. Innen hordták szekéren a követ Bia felé, és az akkor még aktív forrás táplálta kis vízér felett vezetett a híd. Ez már a második – a kőbányászathoz kapcsolódó – szekérút volt, amivel a túránk alatt találkoztunk. Picit változtattunk a terveken, a szirt megmászása helyett inkább a lenti, rövidebb, de járatlanabb utat választottuk. Így legalább megnézhettük az a romos épületet, mely tulajdonképpen szintén egy forrás volt, ami néhány biai közkutat táplált. Az épület drámai állapotban van. A túrát eredetileg Három forrás és egy patak néven hirdettük meg, de útközben kiderült, számos, még működő vagy volt forrás nyomát is láttuk, az öt forrás két patak (a Füzest is beleszámítva) elnevezés sem lett volna túlzó. A Százlépcső alján, a Madárszirt tövében a széltől elbújva egy kis mélyedésben költöttük el a finom kalácsot, amit Emil felesége, Anriett sütött még az éjjel. Nagyon finom volt.
A szél végül kissé megnehezítette a túrát, de az biztos, hogy senki sem bánta meg, hogy eljött. Pár kilométer alatt sok érdekeset láttunk, és a táblák is a helyükön vannak.
Képgaléria:
(Égő Ákos - 2015. 03. 28.)
